Igazából én csak annyit tudnék írni,hogy tetszik,de inkább fura,meg más,meg mittudomén. Szóval inkább kivételesen másra hagyatkoznék,úgyh választottam egy kritikát amit akár én is írhattam volna:)
"A Coldplay szimpatikus, de nem kiemelkedő Parachutes című 2000-es debütáló albumát két évvel követő A Rush Of Blood To The Head a vártnál is komolyabb minőségi ugrást eredményezett, de túlérlelt és túlpolírozott hangzású 2005-ös X&Y már nem tudta tartani azt a kimagasló szintet. A most megjelenő negyedik sorlemez sem kapaszkodik vissza a legjobb és legsikeresebb Coldplay-album szintjére, de a legendás Brian Eno produceri segítségével rögzített Viva La Vida or Death And All His Friends így is a zenekar jobbik arcát mutatja. A 2007-es latin-amerikai miniturné hatását címében is mutató Viva La Vida az X&Y-nál szellősebb, intimebb a megszólalása, de az előző biztonsági terepgyakorlatához képest meglepően kísérletező is. Hangsúlyosak a többrétegű ritmusok (sokféle ütősök, az Enóra jellemző törzsi lüktetés, vagy akár tapsos kíséret), a zongorát sokszor különféle orgonák és szintetizátorok váltják fel, felbukkan egy hegedű is (ami szintén korabeli James-védjegy), Chris Martin jellegzetes falzettje helyett gyakran mélyebb regiszterekben énekel, és a nem egyszer egymásba úsztatott dalok között akad hat-hétperces, többtételes is.
A zenészbarát Jon Hopkinsszal közösen jegyzett instrumentális nyitó (Life In Technicolor) és záró tétel (The Escapist) között egy üde háromnegyedóra várja a rajongókat: remekbeszabott kezdés (Cemeteries Of London), Blur-ihlette tapsos-orgonás sodrás (Lost!), egy nagyívű dal váratlan dekonstruálása (42 – a Don't Panichez hasonlóan ismét egy Douglas Adams ihlette cím!), teljes elmerülés a lebegős James-soundban (Lovers In Japan/Reign Of Love), a zaklatott hegedűs Yes végén meghökkentő noise-pop zárvány (Chinese Sleep Chant) és így tovább – a már megszokott és természetesen Enóval is megőrzött U2-hatást leszámítva a kvartett ezúttal messzire űzte a kiszámíthatóságot, amint erre már a Violet Hill című kislemezdal David Gilmour-ízű bluesos felütése is előre figyelmeztette a világot.
Mint azt a korong címe is nyilvánvalóvá teszi ezúttal a nagy kérdések közül az Élet és a Halál viszonya került terítékre, s bár inkább az utóbbi uralja a szövegvilágot, nem kérdés, hogy melyik mellé terel a lemezcím második tételét viselő zárószám. A művészet iránti vonzódását ezúttal is kimutatta az együttes: az album címe egy Frida Kahlo-festmény előtt tiszteleg, miközben pedig borítója egy forradalmi ihletésű Delacroix-művet becstelenít meg/értelmez helyesen. A gesztus szolidan formabontó, mint maga a lemez is, amely ugyan nem éri el a 2002-es A Rush Of Blood To The Head szintjét, de egészen megközelíti azt." (est.hu)
